Endrődi Sándor (Veszprém, 1850. január 16. – Budapest, 1920. november 7.) magyar költő, író, az MTA levelező tagja.

Apja dr. Endrődi-Kupricz Sándor, törvényszéki bíró volt. Tanulmányait Nagyszombatban kezdte, azután a veszprémi, kecskeméti és székesfehérvári katolikus gimnáziumokban folytatta. Az önképzőkörben, melynek elnöke akkor Wekerle Sándor volt, már kitűnt költői tehetségével. Tanult még Pozsonyban és Pesten, színészettel próbálkozott, majd Pápán leérettségizett. Ezt követően külföldre ment tanulni, Berlinben és Lipcsében esztétikai és irodalmi előadásokat hallgatott. 1869-ben visszatért és Budapesten előbb a jogra, később a bölcsészetre iratkozott be.

Miután első verse megjelent a Nefelejtsben (1868), csakhamar a Fővárosi Lapok, Hazánk s a Külföld, Magyarország és a Nagyvilág hasábjain is feltűnt a neve. Dolgozott a Figyelőbe (1871–74), az Athenaeumba, és az Otthonba is. A Csávolszky-féle Baloldal című napilapnak pedig 1874-ben belső munkatársa volt, majd a Fővárosi Lapoknak szintén egy évig.
Endrődi Sándor sírja Budapesten. Kerepesi temető: 26-1-14, Csiszér János szobrászművész alkotása

A biztos állás érdekében elhatározta, hogy tanári pályára lép és 1877-ben Kolozsvárra ment, ahol egy évig irodalmi, történelmi és neveléstani előadásokat hallgatott, s aztán megszerezte a tanári oklevelet. A nagyváradi reáliskolához nevezték ki tanárrá, s ott működött 1892 nyaráig. 1880-ban feleségül vette Écsy Antóniát, de családi életét tragédiák sorozata árnyékolta be: 1885-ben kislányát, 1886-ban kisfiát, végül 1889-ben feleségét is elveszítette. A súlyos csapások után nem volt többé nyugta Nagyváradon, s amikor Péchy Tamás 1892. augusztus 20-án kinevezte a képviselőház naplószerkesztőjének, ismét Budapestre költözött és ezzel visszatért a szellemi élet központjába. A Kisfaludy Társaság 1882-ben tagjává, a Magyar Tudományos Akadémia 1899-ben pedig levelező tagjává választotta.